Jósika Miklós regényét az irodalomtörténet a magyar történelmi regény úttörőjeként tartja számon. A mű először 1836-ban jelent meg, Pesten. Meséje a 16. század végének Erdélyébe vezeti az olvasót és a történelmi regénynek ahhoz a fajtájához tartozik, melyben a főhős és a történet nagyobb része költött, csak a keretül szolgáló kor és néhány mellékszereplő része a történelmi valóságnak. Meséje gördülékeny, változatos, sok romantikus elemet tartalmazó. Az író maga lélekrajznak nevezte művét, melynek célja annak bemutatása, hogy erős akarattal minden rossz legyőzhető. A szerző erkölcsi nemesítő szándékában, de egyebekben is (történelmi hűségre törekvés, a nemzeti múlt iránti fokozott érdeklődés, az erdélyi helyszínek aprólékos leírása) Walter Scott példáját követte. Jósika Miklós tudatosan törekedett arra, hogy elbeszélésével jó jellem- és korrajzot adjon. A regényt az egykorú kritika és az olvasóközönség elragadtatással fogadta, a Magyar Tudományos Akadémia dicséretben részesítette.
A könyv macedón nyelvű fordítása – az idén Balassi-szablyával és a magyar PEN Club Janus Pannonius nemzetközi költészeti nagydíjával is kitüntetett – Paszkál Gilevszki közel 80 kötetes magyar irodalmi műfordítói életművének legújabb eleme. Gilevszki elsősorban a magyar irodalom klasszikusait fordítja macedón nyelvre.
