Egy város. Látszólag kövek és emberek. A fények és árnyékok játéka mögött azonban apró történetek. A két fotográfus képei elmossák az évszámokat és elfedik a helyszíneket. Kinszki Imre XX. század elején készített képei és Kaiser Ottó csaknem száz évvel későbbi fotográfiái szinte ugyanazokat a történeteket mesélik. Kettőjük lebegése egy budapesti mesévé fonódik össze, hiszen ugyanolyan csodálattal fordulnak a kövek, mint amilyen szeretettel az emberek felé.

Miközben a szakirodalom Brassaïval, André Kertésszel és Moholy-Naggyal egyenrangú alkotóként emlékszik a Holokausztban elpusztított Kinszki Imre (1901-1945) életművére, a közönség mégis kevéssé ismeri alkotásait.

Kinszki Imre első fényképezőgépét feleségétől kapta ajándékba első gyermekük születése alkalmából. A kis gépet komolyabb felszerelések váltották fel, Kinszki pedig maga is tervezett egy KINSECTA névre keresztelt fényképezőgépet speciális közelképekhez. Növényrészletek, apró, sőt mikroszkopikus élőlények fényképezése lett az egyik kedvelt témája. Kinszki érdeklődése később Budapest felé fordult. Fényképeinek egy része a hivatali helyiség ablakából készültek, alighanem munkaidőben, de ezt a kis kilengést elnézték az amúgy öt nyelven levelező, precizitásáról ismert tisztviselőnek. Kora délutánonként, miután becsukta az utolsó aktát, megkezdődött Kinszki „második műszakja": a séta a városban, kamerával a kézben kereste a fények, árnyékok rajzolatait.

Kinszki újítása nem témaválasztásában rejlik, hanem abban az új szemléletű formanyelvben, ahogyan tárgyfotóit, utca- és életképeit megkomponálta, ahogyan a fény-árnyék viszonyokat kezelte, különös tekintettel az újszerű „ablakperspektívára”. Az esőben vagy fényben úszó kőrengeteg lüktetését, az ügyeiket intéző vagy épp bámészkodó polgárokat, az utca mindennapjait örökítette meg. Kinszkire erősen hatottak kora modern fotográfiai törekvései is, őt tarthatjuk az új tárgyiasság egyik legkövetkezetesebb magyar alkotójának. Új szemléletű város- és zsánerfotók mellett természeti képeket és makrofotókat készített. Pályája egészén áthúzódik a filozófus, biológus, fotográfus hármassága a megélhetést jelentő hivatalnoki lét keretébe ágyazva. Kinszki egyre sikeresebb fotográfus lett, képei, írásai rendszeresen megjelentek a hazai sajtóban, felvételeit pedig olyan rangos külföldi lapok is közölték, mint a National Geographic vagy az American Photography. Alapító tagja a Modern Magyar Fényképezők Csoportjának.

A látszólag idilli város- és zsánerfotók mögött azonban a mindennapok egyre fenyegetőbb társadalmi és politikai valósága is megjelenik. Kinszki Imrét egy Sachsenhausen felé menetelő magyar munkaszolgálatos században látták utoljára 1945 januárjában.

Kaiser Ottó (1953 - ) Pápán született fotográfus tanulmányait befejezve, idős fényképészek műtermeiben próbálta kilesni a szakma titkait. Később a budapesti filmgyártó vállalatnál vállalt munkát, hogy a világítás, a fény-árnyék játék tudatos használatát tanulmányozza. Időközben a megélhetés biztosítására a nagyváros magazinjaihoz szerződött fotográfusként, ahol újság-, illetve a könyvkészítéssel foglalkozott. Az elmúlt évtizedekben dolgozott fotóriporterként, képszerkesztőként, főszerkesztőként, több kulturális és fotográfiai szaklapot alapított. Közel negyven fotóalbuma jelent meg, munkái, kiállításai során mintegy ötven országban járt. Szerelmem, Budapest c. albumának fotóit nagy sikerrel mutatta be többek között a 2013-as Olaszországi Magyar Kulturális Évad keretében a Firenzei Francia Kulturális Intézetben, a Villa Finaly-ban. Gyakran dolgozik együtt írókkal, költőkkel, zenészekkel, akikkel esszéket, kisebb filmeket készít. A műfajok közötti barátság vezetett oda, hogy az utóbbi évtizedben felkeresi a világ távolabbi pontjain élő, magyar származású alkotókat, hogy portrét készítsen róluk. Eddig tizenöt országban kétszázötven művészt látogatott meg. Munkásságának egy másik területe a kárpát-medencei magyar kulturális örökségének – várak, kastélyok, templomok, kisvárosi főterek, falusi porták megörökítése, amivel értékmentő missziót teljesít.